Egyszer volt, hol nem volt, egy messzi-messzi királyságban – olyan messze, hogy még a napsugár is elfáradt, mire odaért -, élt egy szomorú királylány.
Soha, senki nem látta mosolyogni. Csak sóhajtozott naphosszat, reggeltől estig, és lehorgasztott fejjel sétált a palotában.
Csak a legöregebb szolgáló emlegette néha, hogy: – Hej, de gyönyörű szeme van a királylánynak! Bárcsak többet látnánk az arcát!
Ilyenkor a fiatalabbak megkérdezték rögvest: – Mondja már meg öregapám, miért szomorú mindig a királylány? Az öreg szolgáló azonban nem tudta a választ.
Sajnos már senki nem emlékezett rá, hogyan vesztette el a királylány a mosolyát. A palotában sokáig próbálkoztak mosolyt fakasztani a királylány arcára. Mindenfélét kitaláltak, hogy megmelengessék a szívét. Nem használt semmilyen praktika, bűvös módszer, és az orvosságok sem. Hívtak tudósokat, orvosokat, varázslókat, tündéreket, mindenféle javasasszonyokat, gyógynövények ismerőit, de jöttek mindenfelől vitézek, mutatványosok, bohócok.
Nem jártak sikerrel. Nem tudtak mosolyt varázsolni a leány szomorú arcára. Ahogy telt az idő, a palotában élő emberek megszokták a mosolytalan királylány szomorúságát, és mivel nem találtak megoldást bajára, inkább elkerülték őt.
Azonban a palota kertjében élő állatok nem így gondolkodtak. Sokan voltak, sokfélék, és ha néha veszekedtek is apró-cseprő dolgokon, abban egyetértettek, hogy ők bizony nem adják fel. Szerették volna visszakapni régi gazdájukat, az igazi, kedves, napsugaras arcát akarták látni, és újra megnyitni a szívét. Nekifogtak hát, hogy kitalálják, mi tévők legyenek.
Tanakodtak, vitatkoztak, beszélgettek, hangoskodtak, és volt, hogy csak némán ültek és törték fejüket. A felkelő nap ásítozva nézte a tanácskozó állatokat, aztán napnyugtakor álmélkodva búcsúzott tőlük. A hold pedig a legfényesebb csillagokat küldte, hogy világítsanak felettük. Nem is tudom hányszor táncolt az égen a nap és a hold, meddig töprengtek az állatok. Végül úgy döntöttek, hogy mindenki énekeljen a saját nyelvén a királylánynak. Hiszen ha a kakas hajnali éneke a hatalmas napot fel tudja ébreszteni, akkor lehet, hogy a szomorú királylány szívét is felkelti mély álmából. De egytől egyig meg akarták próbálni.
Az állatok izgatottan várták, hogy a királylány mikor sétál majd ki a palota kertjébe.
A szél figyelte a palota ajtaját, és amikor meglátta a koronás leányt a kert felé indulni, rögtön erősen fújni kezdett. Amerre a királylány haladt, a fák levelei gyors táncba kezdtek. A szél így figyelmeztette a barátait, hogy közeledik a királylány. Az állatok felsorakoztak, és kedvesen elállták az útját. A büszke kakas rögtön előrelépett, megrázta tollát, megköszörülte a torkát és elkezdte a nótáját:
– Kukuríkú! Kakas vagyok, várom szépséges mosolyod!
A királylány felemelte fejét, sóhajtott egy nagyot, és ezt mondta:
– Köszönöm, szép volt a dalod, de én szomorú vagyok! – aztán nem látták gyönyörű arcát, mert lehajtotta a fejét.
A kakas után a kedves tyúkanyó következett:
– Kot, kot, kot, kot, kotkodács! Ha mosolyogsz, kapsz egy tojást!
A királylány felnézett egy pillanatra, sóhajtott, és ezt válaszolta:
– Köszönöm, szép volt a dalod, de én még szomorú vagyok!
A tyúkanyó után, puha lépteivel előállt a macska:
– Miaú! Miaú! Miaú! Ha mosolyogsz, nem leszel szomorú!
A királylány felnézett, sóhajtott egy nagyot és ezt suttogta:
– Köszönöm, szép volt a dalod, de én még szomorú vagyok!
A macska még hozzádörgölőzött a királykisasszonyhoz, és aztán átengedte helyét a kutyának. A kutya csóválta a farkát, majd szokatlan módon két lábra állt, és elkezdett énekelni:
– Vaú! Vaú! Vak, vak, vak! Lássam mosolygó arcodat!
De királylány nem mosolygott, csak sóhajtott:
– Köszönöm, szép volt a dalod, de én még szomorú vagyok!
A kutya visszafutott helyére, és reménykedve várta hogyan énekel a ló. A ló elegánsan odalépett, majd megállt, és rákezdte:
– Nyihaha! Nyihaha! Nyihaha! Úgy vágyom kedves mosolyodra!
Aztán vágtázott is egy kört a kertben, azt gondolta, neki most végre sikerült. De csalódottan látta, hogy a királylány csak sóhajt, ingatja a fejét és újra ezt rebegi:
– Köszönöm, szép volt a dalod, de én még szomorú vagyok!
A ló után a tehén következett, aki épp egy fűcsomót rágcsált, de miután lenyelte, szépen rázendített:
– Mú, mú, múúúú! Mosolyt ide, félre bú!
De hiába zengett a dal, a királykisasszony nem lett vidám. A tehénnek is ugyanazt felelte:
– Köszönöm, szép volt a dalod, de én még szomorú vagyok!
A kacsa és liba együtt totyogtak, a tolluk még vizes volt, így kicsit igazgatták a csőrükkel. Úgy gondolták, ha ketten énekelnek egyszerre, akkor ez a furcsaság majd mosolyt fakaszt a királylány mosolytalan arcára. A liba a kacsára nézett, csőrével intett, hogy, nosza!
– Háp, háp, háp,háp, gi, gá, gá! Mosolyodra várunk már!
Nem ragyogott fel erre a dalra a királylány mosolya, de még a nap is elbújt a felhők mögé, annyira sajnálta mikor ezt hallotta ismét:
– Köszönöm, szép volt a dalotok, de én még szomorú vagyok!
Ám ekkor, a fűszálak zöld tengerében, apró sárga foltot vettek észre. A foltocska mocorgott, meg–megállt, közeledett, és kétségbeesetten csipogott. A királylány nagyon kíváncsi lett, hogy ki vagy mi rejtőzik a fűszálak között, lehajolt hát. Egy sárga, pelyhes kiscsibét talált. A csibe a fáradtságtól már alig pihegett, így királylány a tenyerébe vette és a felemelte.
– Csip, csip, csip! Hozzád igyekeztem, hogy felvidítsalak, de megbotlottam egy kőben, és megütöttem a lábam. Nem értem ide időben, hogy énekeljek neked! Elkéstem, sajnálom!
Így csipogott alig hallhatóan a kiscsibe, és belesimult a királylány tenyerébe. Ő pedig érezte a csibe pihe–puha tollának érintését, és azt is, ahogy a kis állat végre megnyugodott. Régen bezárkózott szívében melegséget érzett, és ez melegség szétáradt a testében. Hirtelen őt ölelte a nap minden sugarával, a kert virágai is élénk színekben kezdtek pompázni, hallotta a madarak énekét, a patak csobogásának dallamát. Felébredt a szíve, a hosszú álom után. A fejét felemelte, az állatok pedig csodálkozva figyelték, ahogy mosolyogni kezd. Szomorúságát mintha elfújták volna, még a szeme is vidáman csillogott.
– Ne félj csibe, meggyógyítlak, forrásvízzel megitatlak, puha fészek lesz az ágyad, újra jó lesz fájós lábad! – vigasztalta a királylány a bátor csibét.
És ha a királylány el nem mosolyodott volna, az én mesém is továbbtartott volna!
